Prologus

Luna

Az élet ironikus módon, engem, a legártatlanabb istent formálta az egyik legförtelmesebb szörnyé, hogy a külsőmön változtatott, oh dehogy, a lelkemen. Átformálta majd vérben úsztatta, angyaliból ördögivé teremtette.  Olyan volt mintha újra születtem volna, s más szemén keresztül láttam a világot, ám ez táj nem a meleg színeiben és fényben pompázott, hanem teljes sötétség, az orrom hegyéig se láttam. S e költői táj a szívemben hatalmas ürességet okozott. Ám nem a vidámság vagy a jókedv tömte be lelkemen a repedéseket, hanem a valódi szenvedés. Ezeknek az isteneknek nevezett szörnyetegeknek akartam ugyan olyan fájdalmat okozni, mint ők nekem. Semmit nem hagyni lelkükben szemüket eltakarni, hogy még véletlenül se lássák fától az erdőt. Megölni bennük mindent, csak az a kérdés kegyelmes legyek-e, gyorsan tépjem őket cafatokra vagy várjak, amíg teljesen elborul elméjük, szeretteik teteme felett, a döntés csak rajtam áll. Szemet szemért fogat fogért.